Előre a vaknyugatnak
Melankólia és időtlenség. Sorozatomban a kontextust próbálom megadni egy családtörténethez, hogy a közeg és a tradíciók mennyire predesztinálják a kelet-magyarországi leszakadó falvak lakóinak életét.

Minden képnek saját története van, s ezek a történetek sokszor súlyosak: beteg gyerekről, nyomorúságos mindennapokról,
filléres gondokról, a hiányról szólnak. Milyen lehetőségeket, milyen perspektívákat kínálnak ezek az élethelyzetek? Kínálnak-e
egyáltalán? Hiszen ezen a tájon mintha megállt volna az idő, az egyes fotók a megyében töltött gyermekkoromat idézik:
harminc éve jottányit sem változott a világ, egyedül a Tisza-parton fotózó nagymama mobilja utal az eltelt három évtizedre.
Az összeroskadó házak, a megfáradt közmunkások az utcából, az ötven éve ugyanarról a kútról vizet hordó asszony
portréja – ezek a képek mintha a becketti mottót rajzolnák ki a metszéspontokban:

"Mindig ez. Soha más. Mindig a próba. Mindig a bukás. Sebaj. Kezdd újra. Bukj újra. Bukj jobban. " Samuel Beckett